Éreztétek már, hogy valamit nagyon el akartok mondani? Hogy valami nagyon fontos, de senki nem értene meg? Hogyha kiderülne, mindenki máshogy nézne rád? Nyugi: nem öltem embert. De történnek velem dolgok, amiket mások kinevetnének. Amiket mások lenéznének. Amik miatt mások egy életre elítélnének. Pedig nem tehetek róla. Pedig nem akarattal teszem. Mégis, titkolnom kell. Mégis, ha most itt állnál előttem és a szemedbe mondanám, vagy kinevetnél, vagy szánakoznál. Pedig, most már tudom, nem nagy ügy. Ez egy betegség. Amit talán majd meggyógyítanak. Nem tehetek róla, mégis erről szól az életem.

Emlékszem, 9 éves voltam, 3. osztályos. Anya jött be reggel a szobámba nem tudta miért sírok. 

Ez akkor már a sokadik reggel volt. Anya egyből tudta mit kell tennie. Megölelt, és azt mondta, nem tehetek róla. Majd el fog múlni. De én már nem mertem hinni semmit. Nem is reméltem semmit. Mégis, milyen az a 3.-as, aki még bepisil? :(

Sajnos, soha nem voltam igazán szobatiszta :( Ugyan óvodában egész jól álltak a dolgaim, de sajnos eleve gyenge izomzattal születtem és sajnos az idegeim sem voltak sosem erősebbek. Anyáék válása pedig végleg betett: az se tett jót, hogy apám nem igazán törődött velem, ha igen, akkor is inkább csak ordított meg fenyegetett. Igaz, sose vert meg igazán de ettől mindig féltem. És ha féltem, akkor jött a baj is.

Elsős koromban már rendszeresen anyámnak problémája volt velem, akkor még fel se fogtam igazán. Bepisiltem, hát jó. Nem is nagyon emlékszem ezekre persze vannak emlékképek de azok is inkább a ködbe vesztek. A 3. osztály, az maradt meg igazán, akkor volt a válás is.

Akkor már hetek óta szinte minden éjjel bepisiltem. Minden éjjel. Mint egy csecsemő. Sose felejtem el, amikor az orvosnak ezt el kellett mondanom, ahogyan reagált, ahogyan anyám félt ahogyan én féltem hogy ez micsoda.

Most 15 vagyok. De még most sincs vége. Sokkal jobb már, sok mindenen túl vagyok, de bizony, a mai napig van, hogy elhagyja a mondat a számat reggelente: anya, kérlek, segíts, megint bepisiltem.

Erről szól az én történetem, és sokat gondolkodtam, meséljek -e , blogoljak -e Igyekszem nagyon megfogalmazni, nagyon sokat írni majd, mert úgy érzem, jól esik. 2-3 naplót is teleírtam már. De most éreztem azt, hogy még erősebbé tenne, ha mások is erőt meríthetnének a történetemből. Mert én már igyekszem optimistán hozzáállni.

És már most leszögezném: semmi olyan történet nem várható tőlem, amire bizonyos emberek nyálat csorgatnának. Már próbáltam fórumokon keresni hasonló témában történteket, igen durva dolgokba futottam.

Ez nekem az életem, a mindennapjaim, és nem fogom hagyni, hogy bármilyen undorító fröcsögéssel itt megtaláljanak.

Ez ugyanis egy betegség: egy betegség, amiből van kiút és amivel sokan küzdünk.

Régen nem voltam rá képes, de ma már ki tudom mondani, le tudom írni: igen, 15 éves vagyok és igen, néha bepisilek. De ezzel nem ártok senkinek és hiszem, hogy túl fogok rajta lépni.

És ha bárki hasonlóval küzd, neki is ezt üzenem: meg fogod tudni oldani! Mert mindenre van megoldás! :)

Ha nehezen is hiszed, olvasd a történeteim: remélem, erőt tudok neked is adni ezekkel!

Megosztás a facebookon